A címben szereplő mondat ugyan a kaller száját hagyta el, történetünk főszereplője azonban egyáltalán nem ő, hanem a mozdonyvezető. Átlagos februári csütörtök délutánnak indult. Azon elmélkedve, hogy milyen jó már világosban elhagyni a munkahelyet, negyed órával indulás előtt már a vonaton ültem.

Előkaptam jelenlegi kedvenc könyvemet és a meglepő módon fűtött, félhomályos kocsiban vártam a felszabadító indulást. Nem másik szerelvényről van szó, mint a 16:45-kor Nagykátára induló gyorsított járatról. Kőbánya-felsőig semmilyen probléma sem volt, igaz, bizonyos szempontból ezután sem. Az unalomig ismert átjáró után azok, akik Rákoshegyig utaztak volna, szokásos módon felkészültek a leszállásra.

A peronon állva azután olyan szépen süvítettünk keresztül, lassíts nélkül az állomáson, hogy a rám váró autónak integetni sem sikerült. A következő meglepetés akkor ért, amikor senki nem kezdett el értetlenkedni. Ilyenkor mi az ami elsőnek felötlik az  emberben? Na mi? Biztos nem jó vonatra szálltam fel. Mert az nem lehet, hogy egy állomáson nem áll meg a vonat. Ez nem képzelhető el. Egy ország valahol ott kezdődik, hogy mindenhol, ahol meg kell állnia, meg is áll.

Nem tudni, hogy a mozdonyvezető mit csinált. Lehet, hogy okostelefonján valamelyik vicces hámmeres képen röhögött, esetleg éppen szájjal elégítette ki valaki. sosem fog kiderülni. Az viszont biztos, hogy szopni mi, utasok szoptunk a legnagyobbat. (update: Egyik, a MÁV-nál dolgozó informátorunk szerint a vezető örült, hogy a tegnapi szibériai(?) időjárásban tudott menni) Már Rákoskert állomást is elhagytuk, amikor a kalauz úgy gondolta, most már eleget potyáztunk a vonaton, a bérlet ott már egyébként sem érvényes. Meghúzta a vészféket. A vécészagú peronon állva szépen az ajtónak préselődtem és csodálkoztam, milyen szép és sötét ilyenkor februárban este hatkor a puszta.

Majd újabb meglepetés. Az ajtókat nyitó gombok felvillantak és ott, nyílt pályán, egy kilométerre az állomástól a kalauz így szólt: "Erre szálljanak le". Agyrém. Azt is hozzátette, hogy "bocsánat, a mozdonyvezető elfelejtett megállni". Persze, no para, nem történt semmi baj. Ki ne bírná ki a néhol térdig érő hóban való sétát? Olyan utastárs is akadt, aki családját a vonaton hagyta, így próbált eljutni a legközelebbi állomásra.

A legfurcsább a felháborodás teljes hiánya volt. Nekem kellett kellemetlenül éreznem magam, hogy egyáltalán azon elgondolkodtam a nyílt pályán, sötétben, valahol a síneken gyalogolva, hogy ez esetleg nincs rendben. Miért ne lenne? Történt valami tragédia? Volt emberhalál? Nem. Naugye! Akkor meg mi a baj?

Nem akarok ebből semmilyen végkövetkeztetést levonni. Tudom, hogy a vasúti rendszer többszörösen túlbiztosított. Remélem, hogy tényleg leállnak a vonatok, ha veszélyesen közel kerülnek egymáshoz. Ha mégsem állnak le maguktól, abban azért reménykedem, hogy valami olyan fülsiketítő zajt ad valamilyen gép a vezénylésen, ami elnyomja a Maradj talpon tapsviharát, de nem annyira kellemetlen, hogy lenémítsák azt a MÁV alkalmazottai.

Talán az is megoldás lehetett volna, hogy eljutunk a következő állomásig, ott tájékoztatnak, hogy "hát ez történt" és szépen, biztonságos körülménynek között megvárjuk a következő vonatot visszafelé. Abban persze ott a veszély, hogy megbüntetnek, de mint tudjuk, nem lehet minden tökéletes. No meg ahol fát vágnak ott hull a forgács. Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik és hasonlók. Tudom jól. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy a következő vonat vezetője legalább betartotta a rá vonatkozó vörös jelzést. Örök hála.

A MÁV TELJES VÁLASZÁT IDE KATTINTVA TALÁLJÁTOK MEG!

update2: A MÁV információi szerint a szerencsétlenségre minimális esély volt, mivel a magyar vasút, hasonlóan más fejlett társaságokhoz, olyan védelmi rendszerrel van felszerelve, ami automatikusan megállítja a vonatokat, ha baj van. Legalább 3-4 ember hibája és műszaki meghibásodásra van szükség egy balesethez. Kimondhatjuk tehát, hogy legalább akkora ennek az esélye, mint annak, hogy egy mozdonyvezető nem áll meg az állomáson. Kicsi.